A sors kegyetlen csapásai

Az igaz, hogy a törit csak júniusba fogom folytatni, de novellákat addig fogok írni… most is megihletett egy gondolat, azt továbbszőttem és novellává alakítottam… remélem tetszeni fog nektek, és LÉCCI KOMIZZATOK!!!

Kellemes olvasást!

Az május eleji szikrázó napsütésbe sétálgatok hazafelé, de nem egyedül… velem van a szerelmem, akivel már majdnem 1 éve együtt vagyok. Nagyon boldog vagyok, úgy érzem én vagyok a világ legszerencsésebb és legboldogabb embere. Péntek 13.-a van… számomra ez a nap(amíg nem ismertem Őt) rettegés volt, mert mindig valami szörnyűség történt velem. Azóta, amióta ismerem más ember lettem. Másképp gondolkodok, másképp eszem, másképp alszok és másképp látok magam körül mindent. Mintha egy másik bolygóra csöppentem volna, ahonnan nincs már kiút. De boldog voltam így… NAGYON BOLDOG!!! És ebből a világból nem akarok kiszakadni többet, mert így úgy érzem, hogy csoda történt velem. 2 éve augusztus 13.-án pénteken halt meg az anyai nagymamám, 1 éve október 13.-án pénteken pedig az anyai nagypapám… 1 évet bírt még élni a nagyi halála után, és ő is eltávozott közülünk. 3 éve pedig a legjobb barátnőm halt meg autóbalesetben. A szüleivel voltak vásárolni, jöttek hazafelé mikor egy őrült kamionos (aki ittas volt) frontálisan nekik ütközött és Leila sajnos nem élte túl, mint ahogy egyikőjük sem (tehát meghalt a család és fél évig voltunk teljes gyászba) mivel még a faluba ilyen nem volt, hogy egy egész család meghalt……………… 2013.április 13.-a, péntek van.

Most nem félek ettől a naptól, mert nemsokára vége, és holnap már 14.-e lesz. Mi történhetne velem? Már a tragédiákból elég volt 3 éven keresztül… a szüleim dolgoznak, és nemsokára hazajönnek, a húgom a barátnőjénél van a szomszédba…. Semmi bajuk nem eshet, mert már vagy 100-szor megcsinálták ugyanezt egy évbe. Ha nem többször.

Fogom kezét szerelmemnek, és megyünk hazafelé a parkból. Fél 6 van már…….

-Milyen volt a mai délután?-kérdezte szerelmem suttogva a fülembe.

-Nagyon jó volt, ezt még sokszor meg kéne ismételni!-és egy csókot nyomtam a szájára.

Meglepődött, mert a falu közepén nemigen szoktunk csókolózni. Magam is meglepődtem azon, mit művelek, de csak Ő érdekelt. Nem hagytam abba tevékenységem, szorosan hozzábújtam és kéz a kézben, ölelkezve mentünk hazafele.

-Mi ez a hirtelen hevesség?-kérdezte féloldalas mosollyal a száján, amit oly nagyon szerettem.

Titokzatosan vigyorogni kezdtem, és még jobban hozzábújtam.

Nem tudom mért, de úgy éreztem, hogy ki kell használnom ezt a kis időt, amíg vele lehetek, mert………..áhh ez hülyeség!!! Hogy nem lehetek többet vele! Valahonnan elkapott ez a fuvallat a szél szárnyán keresztül és belém fúródott, mintha onnan többet nem akarna kijönni. Eddig gyönyörűnek, értelmesnek, szépnek, boldognak, csodálatosnak tartottam ezt a világot, amibe eddig éltem, de most, hogy megéreztem ezt a dolgot, már nem.

Badarság az egész… őrültség! Hazaérünk és minden jó lesz!!!

Mikor hazaértünk, nem volt otthon senki, mert a szüleim dolgoztak….de úgy kb. másfél óra múlva hazaérnek. Sajnos a Drágámnak el kell mennie a mamájához a hétvégére, úgyhogy kikísérem a buszhoz. A táskáját, amibe a cuccai voltak, letette nálunk, mielőtt kimentünk volna a parkba. Bezártam az ajtót, felraktam az ereszre, és már indultunk is.

Lehet,hogy badarság amit most érzek, de úgy érzem., hogy többet nem fogom látni Őt és többet nem lehetek vele. Már megint… szorongatta a torkom, égette a tüdőm, marcangolta a bensőm ez az érzés. Mióta kiértünk a parkból, csak ez a mondat kavarog a fejembe: „Használd ki az időt, mert nem sok van hátra…” de mihez van nem sok hátra???

Megint szorosan hozzábújtam, amennyire csak tudtam. Ebbe az 1 évbe, most esett a legeslegjobban, hogy öleljük egymást, és nem akartam tőle elszakadni…

Mikor odaértünk a buszmeghez, még nem volt ott senki.

-Nagyon fogsz hiányozni nekem, ugye tudod?! Majd hívlak, és írok!-cirógatta meg arcomat majd megcsókolt, ami nagyon jól esett. Lerakta a táskáját a padra és a bérletét melléje.

-Te is nekem!-éreztem, hogy egyre fogy az idő, és hogy ő elmegy (de mégis mért vagyok ilyen?! Hiszen csak a mamájához megy és hétfőn ugyanúgy együtt lehetünk…az agyamra ment a sok horrorfilm)-Kérlek ne menj el!-és annnyira magamhoz öleltem, hogy majdnem megfulladt.

Ő megint nagyon meglepődött és nem tudott semmit sem kinyögni… majd pár perc múlva megtörte a csendet.

-Kicsim ,mi a baj? Hiszen csak hétvégére megyek el, hétközbe megint együtt leszünk annyit, hogy meg is unsz!-viccelődött, de nekem valahogy ez most nem jött be.-te sírsz?

Észre sem vettem, de csak úgy záporoztak a könnyeim. Szerintem megőrültem, mert hangot hallottam a fejembe, ami ezt suttogta folyton: „Ne engedd, hogy elmenjen, forduljatok vissza!”

-De nekem muszáj mennem, nem tudom már visszafordítani. Mi a baj?

A levegőt zilálva vettem, úgy éreztem, hogy körülöttem a világ megőrül… de éreztem, hogy csak percek vannak hátra.

-Nem mehetsz el, mert nagyon rossz előérzetem van…kérlek forduljunk vissza!Majd apu elvisz, ha annyira akarod! Csak kérlek ne menj el a busszal!-nagyon sírtam, már látni sem láttam a könnyeimtől semmit,csak kósza homályt.

Ő felemelte az állam és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Lassan, nagyon lassan közelített felém, mígnem a szája a számhoz ért, és csókolózni kezdtünk. Ez a „játszma” volt életem legromantikusabb és legszebb csókja. Majd szorosan, amennyire kitellett tőle, magához ölelt, és 2 percig így álltunk, majd láttam, hogy a szél felerősödik (deja vu érzésem támadt és tudtam, hogy már nem ölelem többet) majd a bérletét, amit csak úgy lerakott a táskája mellé, a szél felkapja és elröpíti pont az országút közepére. Ezt Ő is észrevette, majd elengedett és tudtam, hogy itt van VÉGE mindennek, mert többet nem lehet velem. Odament az út széléhez… felvette a bérletet. Ekkor én láttam, hogy egy fekete Mercedes kb.140-nel hasít végig az úton és…..kiabálni kezdtem.

-Vigyázz!Gyere le az útról!-Ő még rám nézett utoljára, és sötétbarna szemeiből kiolvasni véltem a búcsút,a szeretet, és a fájdalmat-Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!-és megtörtént…az autó túl gyors volt ahhoz,hogy Ő el tudjon ugrani és a kocsi elütötte.

Nem láttam semmit sem…hangos fékcsikorgást és más,kétségbeesett,emberi kiáltásokat hallottam,és még egy mondatot,ami fájdalmas,erőltetett,megkínzott,de mégis határozott mondatot, ami országút közepe felől jött: ”Szeretlek Suzanne!”

És elsötétült előttem minden.

***

Mikor fölébredtem, nem tudtam hol vagyok. A fejem próbáltam megemelni, de nem tudtam,mert valami húzta lefelé. A szemem sem bírtam kinyitni,azt meg mintha odatapasztaná valami láthatatlan ragasztó. Hangokat hallottam távolról, de nem tudtam, hogy kitől származnak. Majd valaki simogatni kezdte a karom. Hirtelen kipattantak a szemeim, és anya melegséget árasztó arcával találtam szembe magam… a szemei karikásak és lilák voltak a kialvatlanságtól. A falak fehérek voltak, és a függönyök is. Én egy fehér ágyon feküdtem, a testemből mindenféle csövek álltak ki, az ágy felett egy monitor mérte a szívverésem és a pulzusszámom. Ekkor jöttem csak rá, hogy kórházban vagyok ,de azt nem tudtam, hogy hogyan kerültem ide. Belém csapott egy érzés: HIÁNYZIK! De mégis ki hiányzik nekem?!

Próbáltam keresgélni a gondolataim közt, de nem jutott eszembe semmi.

-Kislányom, végre fölébredtél! Úgy aggódtunk érted!-és szorosan magához ölelt, majdnem megfulladtam.

De nem értettem, hogy miért kerültem ide, ezért meg is kérdetem:

-Mi…ért…hogy…kerültem…i…de?-kérdeztem nehezen és elbicsakolva.

Anya szemei megteltek könnyel, és fájdalmasan nézett rám.Majd leült és pár percig maga elé nézett,talán azon gondolkodott,hogy mit és hogyan mondja el.Majd végül rám emelte könnyes tekintetét és halkan elkezdte ecsetelni:

-Tegnapelőtt- ugye pénteken-mikor hazaértetek az iskolából Peter-rel, kimentetek a parkba, majd visszajöttetek és kikísérted őt a buszmegállóhoz, mert neki a mamájához kellett volna mennie-mi az, hogy kellett volna?-ő ugye lerakta a táskáját és melléje a bérletét de föltámadt a szél és felkapta majd az országútra röpítette, ő utánament, de egy Mercedes nagyon gyorsan hajtott és nem tudott már elugrani, és a kocsi elütötte őt.De-itt csuklott egyet a könnyek miatt-nem élte túl.Meghalt. Suzanne, Peter meghalt.

Ekkor minden kivilágosodott és a fejembe minden egyes részlet kirajzolódott.Mikor jöttünk hazafele már éreztem mert közel bújtam hozzá.Meg mikor a buszmegállónál voltunk akkor is.Én nem akartam elengedni.Valószínűleg nem is ment volna el, ha a bérletet föl nem kapja a szél és ki nem sodorja pont az országút kellős közepére és pont akkor nem jön szembe egy 140-nel száguldó Mercedes és el nem üti.

A felismerés, hogy ez mind megtörtént velem 2 nappal ezelőtt, úgy hasított belém, mint a villám a fába. Egyszerűen lehetetlenség feldolgozni, hogy elveszítettem azt, akit a legjobban szerettem, akivel az életem terveztem, és akivel boldog voltam. Ezután nem volt értelme élni, hiszen üres lesz minden belül és csak a keserű,marcangoló,fojtott,elviselhetetlen fájdalom marad meg benne. Ha kikerülök a kórházból, a barátaim,a szüleim,a tanárok,az összes gyerek a suliba,a falu összes lakója engem fog sajnálni,amit nem akarok. Nem szerettem, ha sajnálnak… sose szerettem. Tanulni nem fogok tudni, sem enni, sem aludni, sem semmit nem fogok csinálni, csak nézek majd magam elé, és elrévedezek a múlton, vagy Rajta.

Ő jelentette számomra a tananyagot, az étket, az ivást, az alvást, a boldogságot… mindent ő jelentett számomra. Ő volt az Egyetlen Ember, akivel teljességgel meg tudtam magam értetni, ki tudtam magam dühöngeni, kit tudtam magam sírni. Mint az autónak is, ha hiányzik a kereke, nem tud vele menni. Autó. Többet autóba sem fogok ülni… gyűlölöm az autókat, mert egy autó ölte meg az Életem. És magával vitte a Szívem, a Lelkem… csak az élettelen testem maradt, akit már ide-oda dobálhatnak., nem számít már neki semmi.

-Hahó… Suzanne, figyelsz te rám???-anya hangos kiabálása zökkentett ki a jelenbe.

Hirtelen nem tudtam ki beszél hozzám és hogy hol vagyok de aztán megint minden világos lett.

-Bocsi nem figyeltem légy szíves mondd el még egyszer!-anya megforgatta a szemeit és belekezdett.

-A temetés 20-án lesz a katolikus temetőbe és nagyon sokan lesznek. Addigra légy szíves valahogy szedd össze magad.Tudom, hogy milyen nehéz neked,de nem szeretném, ha mások megszólnának minket.És ha valaki őszintén sajnál légszíves fogadd el és ne gorombáskodj vele.Majd egy idő után minden más lesz és már nem fog annyira hiányozni…kicsim én megértem,hogy most nagyon szenvedsz-és rátette kezét a vállamra-de túl fogod élni.

Jah persze…milyen kedves.Nem érti meg,hogy nem fog soha elmúlni nekem ez a fájdalom és mindig szeretni fogom.Hogy kérhet olyat,hogy szedjem össze magam?! És hogy ha sajnálnak legyek kedves?! Szerintem anya ezt nem teljesen fogta fel…MEGHALT A SZERELEMEM!

Hogy lehetnék ilyenkor összeszedett?!

Úgy látszik egyedül maradtam és nem számíthatok senkire.Apu is ugyanezt szajkózza majd a húgomat meg nem érdekli max őszinte részvétet kívan azt ennyi. A többiek sajnálata nem érdekel.

Mostantól már csak 1 dolog fog létezni: a magány.

***

13 év telt el azóta,mióta meghalt az az Ember, akit a legjobban szerettem…a Lelkem,a Szívem és az Életem elvitte magával és nekem is utána kéne mennem…

De ami a legszörnyűbb ebbe az egészbe, hogy még mindig úgy hiányzik, mint mikor harmadnap a kórházba voltam. Semmi nem változott meg a 13 év alatt. Anya hiába mondta, hogy majd pár hónap vagy év múlva elviselhető lesz a fájdalom és már elfelejtem, de tudtam, hogy tévedett. 27 éves vagyok most, akkor pedig 14 éves kislány voltam. És akkor is tudtam úgy szeretni, mint most felnőtt fejjel. Nem is értem, hogy tudok még 13 év múlva is ugyanúgy szeretni egy embert. Azóta az életem olyan, mintha egy vitrinbe zárva élnék.Mintha zombiként futkosnék.Anyuék sem értik hogy lehet ez. Még mindig velük élek, míg a 25 éves húgomnak már van 1 kisfia és egy férje. Nagyon irigylem őt és nagyon fáj látnom, hogy ők milyen boldogok. Már megszokták, hogy több mint 10 éve „kómába” vagyok. Orvosnál is voltam már, de nem segített. Éreztem és tudtam és tudom, hogy ő nekem az igazi és 2 választásom van: vagy örök létem alatt szenvedek vagy pedig öngyilkos leszek.Azóta nagyon sok fiú próbált nálam szerencsét, de egyikre sem tudtam még ránézni sem.Nekem Ő kell és SENKI más!!!

Sokszor érzem úgy, hogy anyuék hátán már csak púp vagyok…a húgom már 20 éves korában elköltözött én meg még 27 évesen is itt lógok anyuékon. Titkárnő vagyok egy irodába.,rendesen végzem a munkám.

De éreztem, hogy nem sokáig bírom már…szerettem volna meghalni,mert nem találom értelmét semminek főleg nem annak, hogy éljek. Robot voltam szinte szó szerint.

Mikor végeztem a munkámmal, hazaindultam. Egy egyszerű kis Suzuki Swift-tel közlekedtem a munkahelyemre és mindenhova. A többi munkatársamnak meg a főnökömnek Mercedes-ük,Volvo-juk,BMW-jük,stb.volt.Nem vágytam olyan kocsikra.Sem a gazdagságra.Apuék külön kapnak 70000 forint nyugdíjat én meg 100.000-at keresek egy hónapba…vígan meg tudunk belőle élni.(én nem olyan vígan, mivel élő-halott vagyok).

A napjaim olyan egyformák és unalmasak, hogy már percre pontosan tudom csinálni a napi teendőimet… egybefolynak a nappalaim és éjszakáim.Reggel mindig 6-kor kelek felöltözök,eszek valami kis reggelit, bedobom magam a kocsimba és elhajtok a munkahelyemre.Onnan 5 órakor szoktam hazajönni.Hazaérek,köszönök anuyéknak, eszek valami kis vacsorát és beülök anyuékhoz tévét nézni, bár sosem tudom miről szól.Ha már végképp unom, előveszek valami könyvet és elkezdem olvasni, bár azt sem értem, hogy miről szól… csak arra törekszem,hogy üssem valahogy az időt. Aztán ha álmos leszek, lefürdök és megyek aludni.Éjjel mindig Róla álmodok.Nem volt még olyan nap ebbe a 13 évbe, hogy ne álmodtam volna róla.És már 6-kor megint fönn vagyok.És ez így ismétlődik.Persze amikor el kell menni bevásárolni akkor én viszem anyuékat, meg ha nyár vagy tavasz van én kapálom a kertet és takarítok itthon vagy főzök,mosok,bár anyu is szokott tevékenykedni.

Épp egy ilyen megszokott és egybefolyt nappal kezdődött ez a nap is.

Nagyon furcsát álmodtam az éjjel… hideg, borús idő van és én megyek a New Orleans-i vonatsínen és nem hallom,amikor a vonat dudálni és sípolni kezd mögöttem… mintha csak egy robot lennék aki nem hall és én nem érzékel a külvilágból semmit.Nem hallgattam zenét a fülhallgatón. Lehet, hogy csak ennyire elgondolkodtam. De már túl késő volt mire hátra néztem.A vonat előttem járt pár centire és a megdöbbenéstől nem bírtam moccani és alá kerültem… elütött és meg fogok halni. Már ezt nagyon vártam… a életet meguntam és Ővele szeretnék lenni a másvilágon.

De mikor fölébredtem és az ágyamba találtam magam, minden örömöm és reményem szertefoszlott.Egy nagy sóhaj kíséretében bevánszorogtam a fürdőszobába és elvégeztem reggeli teendőimet… aztán fölöltöztem. Egy fekete kosztümöt vettem fel egy fehér inggel és egy fekete magas sarkú cipővel. A hajamat kontyba fogtam, mint mindig. Enyhe sminket kentem magamra és lementem reggelizni. Anya sündörgött a konyhába, hogy fimom reggelink legyen, apu meg a székbe a napi újságot olvasta bőszen.

-Jó reggelt! Apu,Anyu!-és egy puszit nyomtam mindegyik arcára+még egy mosolyt is erőltettem az arcomra, ami nem volt túl meggyőző.

-Jó reggelt, kicsim mit kérsz tessék itt a reggelid!-vajas pirítós volt teával a megszokott reggelink.

-Jól aludtál az éjjel?-nahát ezt nem kellett volna kérdeznie… pont a közepébe vágott bele. Azért adtam az ártatlan.

-Persze nagyon jól aludtam… végigaludtam az egész éjszakát és még álmodni sem álmodtam semmit.-anyu csak mosolygott egyek. Mostanában sokszor hazudok, de ennek oka van: nem akarom őket azzal is terhelni, hogy engem pátyolgassanak 27 évesen.És megbántani sem akarom őket.

-Akkor jó!Máma mikor jössz haza mi nem leszünk itthon, mert megyünk apáddal az öregekkel kirándulni.Majd csak este érünk haza. A kulcs nálad, bacsorát meg majd találsz a hűtőbe.-nekem mind1 már, úgyis olyan, mintha egyedül laknék itt.

Mivel kezdtem magam egyre rosszabbul érezni, gyorsan megettem a reggelimet, és igyekeztem a munkahelyemre.Valami miatt ma gyalog akartam elmenni.Nem volt kedvem megint kocsiba ülni és róni a kilométereket és fogyasztani a pénzt a drága benzinre, na meg a környezetszennyezésről ne is beszéljünk!Meg még elég korán van, úgyhogy időbe odaérek,ha normális vagy lassú tempóba megyek, akkor is.

-Oké.Én most alighanem megyek dolgozni, de máma kivételesen gyalog.Köszönöm a reggelit, nagyon finom volt!Érezzétek jól magatokat a kiránduláson!Sziasztok!-fogtam a táskám és indultam kifelé de még valamiért egyszer visszanéztem anyámra,apámra és a házra.

Nehezen sikerült elindulnom, mert a házunkat nézegettem… valami furcsát éreztem, mintha már többet ebbe a házba nem lennék. Olyan érzésem volt, mint azon a bizonyos péntek 13.-ai napin, mikor az „Életemet” vesztettem el.

Már egy jó ideje gyalogoltam, mikor a vonati sínekhez érkeztem… összeszorult a szívem mikor eszembe jutott az álmom. A peronok mellett gyorsabban mentem, hogy minél hamarabb elkerüljem ezt a helyet… nem vettem észre mikor és hogyan, de a vasúti sínen mentem, ahol a vonatok közlekedni szoktak. A járási tempóm normális volt, bár a szívemben és a lelkemben őrült vihar tombolt. Előtörtek belőlem az Ővele eltöltött szép események és emlékek, meg az Ő elvesztésének pillanatai, és előtörtek belőlem a könnyek. Csak úgy záporoztak… és nem bírtam abbahagyni. Nagyon hiányzott és mindenkinél és mindennél jobban szeretem Őt… vele szeretnék lenni. Oh, bárcsak vele lehetnék örökre, de még itt kell szenvednem ezen a rossz, érzésekkel mit sem törődő, vad, elvetemült világban.

Egyszer csak hangos kiabálásokat és sikításokat hallok, meg mögöttem fékcsikorgást…. Hátranéztem, de már késő volt. A vonat pár centire volt tőlem, de megállni nem tudott.

A döbbenettől és a meglepettségtől nem tudtam semerre sem mozdulni és kővé dermedtem vártam a HALÁLOM!!! Amit már oly régóta várok, hogy eljöjjön értem. És most itt van ,mikor nem számítok rá…. Pár perc szenvedés és végre Vele lehetek.

A vonat nekem jött és én csak egy iszonyú nagy fájdalmat éreztem az egész testemben és tudtam, hogy most a vonat alatt vagyok… a fájdalom elviselhetetlen volt, de mégsem jajaveszékeltem és rúgkapáltam, hanem vártam, hogy végre lecsukódjanak a szemeim és örök „álomba” merülhessek. A vérem mellettem folyt le a földre és éreztem végigcsorogni testemen a meleg vért.

Hallok valami nagyon ismerős hangot:

-Suzanne, gyere, fogd meg a kezem és gyere velem!-Ő az… eljött értem…

Nem tudtam rá válaszolni ,mert egész testembe fájdalom költözött… de pár másodperc múlva már nem éreztem a testem és láttam magam,ahogy a tűzoltók újra akarnak élezsteni, de nem sikerül nekik.

-Suzanne, drágám, gyere, nincs sok időnk, ha fölébredsz többet nem lehetünk együtt! Szeretlek! Csak annyit kell tenned, hogy megfogod a kezem és kinyitod jól a szemed… amerre a fényt látod, oda fogunk mi menni! Bízz bennem!

Elfordultam magamtól és megfogtam Peter kezét… fölnéztem és vakítóan fehér fényt láttam.

Ez már a mennyország kapuja, ahova beléptünk és örökre együtt fogunk élni Peter-rel boldogan minden baj nélkül.